Hirtelen benyúltam az egyik emlékekkel teli dobozomba és 20-25 Operettszínházas jegy akadt a kezembe, több mint tíz évvel korábbról. Ez csak egy doboz, és a jegy kupac is csak töredéke annak, ami a valódi mennyiség. Mondjuk úgy, hogy nem keveset jártam színházba, és nem csak az Operettbe, de most miattuk íródik ez a bejegyzés, így a Víg, Madách, Thália és egyéb színházjegyeket félreraktam.

Számomra az az időszak volt az Operett „aranykora”. Persze, hogy a Rómeó és Júliával kezdődött, hosszas sorbanállások a jegyekért, aztán csere-bere a fórumokon, ismeretlenekkel való csetelés órákon át, csak mert ugyanaz a kedvenc. Az ismeretlenekből aztán barátok lettek, utaztunk, beszélgettünk, kávéztunk és közben Elisabethet, Mozartot, Rudolfot, Szenivánéji álmot néztünk – meg minden mást, ami jött, csak hirtelen ezek jutottak eszembe...

Több volt, mint színház, egy életérzés. Persze közben „felnőttünk”. Bár a rajongás kezdetén is a legtöbben már felnőttek voltunk, mégis valami hiányzott az életünkből, amit a színház pótolni tudott. Egy csodás dallam, egy tökéletes hang, vagy épp egy kedves mimika a színpadon. Nem tudom, hogy nálam hol szakadt meg... Az Elfújta a szél című előadást, már csak jóval később a bemutató után néztem meg, ami előtte elképzelhetetlen volt, hogy lemaradjak egy premierről. A Notre Dame-i toronyőr bemutatója után pedig interjút készítettem Keroval... Kicsit más minőségemben, de ott voltam, ám éreztem, ez már nem ugyanaz.

Nem sokkal később elindult a lavina. Nem részletezem, a színházrajongók úgyis tudják, aki meg nem, az bele sem kezdett ennek az írásnak az olvasásába.

Kero ment, Lőrinczy Gyuri épp, hogy kicsit volt, és Kiss-B. Atilla jött. És itt most annyi gondolatom lenne, mégis egy szomorú dolog jut az eszembe. Szinetár Dóra az egyik friss nyilatkozataiban azt említi, hogy „viszonylag sajtószabadságban” élük. Viszonylag. Dóri, el kell keserítselek, szerintem már a viszonylag szó is kevés. Hiszen nem írhatom le, amit gondolok bunkóságról, arroganciáról, erőszakról, megfélemlítésről, a tisztelet teljes hiányáról vagy a „jó emberekről”. Következmények nélkül nem írhatom le, hogy nagyítóval kell keresni egy jó előadást az Operettszínházban. Talán azt leírhatom, hogy mennyire együtt érzek az ott dolgozó művészekkel, műszaki emberekkel, irodistákkal, jegyszedőkkel, mindenkivel. Akik közül sokan talán már akkor is ott voltak – sőt biztos, hogy ott voltak – amikor az „aranykor” létezett. Amikor az Operettben dolgozni még rang volt, és nem egy olyan bélyeg, amit talán már sosem tudnak lemosni magukról.

És a kérdés, hogy tehetünk-e valamit? De kiért? A művészekért, vagy az irodákban zokogó lányokért? Kiáltsunk igazságot és elégtételt, vagy egyszerűen maradjunk csendben, süssük le a szemünket, és menjünk tovább, mintha mi sem történt volna?

Míg gondolkoztam a válaszon Karinthy Frigyes verse jutott eszembe: „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Próbáltam súgni, szájon és fülön, Mindnyájatoknak, egyenként, külön...”

Én mégis az igazságot választanám!